Egy barátom mesélte egyszer elborzadva, hogy költözködésük után nem sokkal a szomszédban lakó pár, akikkel már túl voltak egy-két ismerkedős vacsorán, a jószomszédi viszony elmélyítése végett áthívta őket esküvői fényképnézegetésre..
Mások emlékei, főleg ha számunkra ismeretlen emberekről van szó, természetesen nem tudják felkelteni ugyanazokat az érzéseket, amiket az emlékezőben. Ritkán mesélünk el story gyanánt olyan velünk megesett történeteket, amikben mondjuk nincs csattanó, vagy, amit tudjuk, hogy minden ember átélt már egyszer. Ugyanakkor magunkban újra és újra felelevenítjük az első szerelem érzését, vagy mikor hiába vártunk valakire, vagy, ahogy egy gyerekkorból fontos helyre felnőttként visszatérünk.
A Cinema Paradiso egy az életbe kissé belefásult rendező fiatalkorának megidézése, apapótlék mozigépésszel, kékszemű szerelemmel, gyerekkori csínytevéssel, és felnőttkori elválással. Morricone zenéje pedig felteszi a habostortára a koktélcseresznyét.

A nagypapam tanitott meg ultizni, amikor kicsi voltam. sosem mondtam meg neki, hogy szeretem. minden nevnapomra es szuletesnapomra irt nekem egy verset, a sajatos es kedves lenyehez huen. mindig mast es mindig huen. nem ertettem, hogy mi taplalta benne a kepesseget erre.

nehany honapja megtalaltam az egyik verset. nem tudtam vegigolvasni konnyek nelkul. meg hetekig melyen elt bennem, megsebzett es kozben azt ereztem, hogy ezekert az erzelmekert elek.

a cinema paradisoval minden alkalommal atelem ezt az elmenyt. a nagypapam, valami meghatarozhatatlan kepesseggel az onzetlen szeretetre, osszevagja a filmet. nekem.

Egyrészt bennem nyilvánvalóan van egy zsigeri ellenzérzés az olasz melodrámával és dagályossággal szemben, nem szeretem amikor minden random csaj az utcán "életem szerelme", rühellem amikor hevesen keresztények, majd két perc múlva csalnak Magicben, sorolhatnám, nem teszem.

Másrészt viszont imádom azt, ahogy a széphez fordulnak, legyen az egy öltöny, egy Maserati vagy Bertolucci-film. Szeretnék úgy látni szépet, mint ők.

A Cinema Paradiso szép akart lenni, érzelmes akart lenni, sugárzott belőle a céltudatos hatni vágyás. Sajnáltam, mert lett volna kötődésem, voltak szzívbemarkoló, papírra kívánkozó mozis élményeim, de mégsem.

Számomra így nem lett más, mint egy bakfis lány szentimentális ódája egy őzikéhez: "hosszan, búsan néz az őzike maga elé..."

Ui: Katica üzeni, hogy neki tök tetszett!

Na, akkor én is megírom, de hosszú lesz.
Az én véleményem az, hogy az egyáltalán nem érdekes, hogy W.J. szerint a Cinema Paradiso jó film-e, vagy nem. Nem azért, mert a "film" önmagában egy szubjektív dolog, hanem azért, mert ez a film meg pláne.
És mielőtt elolvasom, ti mit írtatok, inkább elmesélem, hogy én egyáltalán miért szerettem ezt a filmet, így másodszorra is.
Amúgy közhelyesen szimpla, nekem is megvan az én MOZIM. A saját Cinema Paradisom. És ráadásul 2 is van belőle...
Az egyik az a Fapados, Diósjenőn, ahol felnőttem. A Kultúr nagy terme, billenthető, kemény, nyers barna pozdorja székekkel, a színpad elé leereszetett foszladozó vászonnal. Igen, pont olyan, mint a filmben, csak kicsit modernebb, de szocibb és ingerszegényebb. Ahol volt egy Marika Néni, öreg, kálomista, csúnya és szigorú, aki szedte a jegyeket. És akinek nem kellett személyi hozzá, hogy pontosan tudja, hogy a 3000 fős kis börzsönyi faluban ki mehet be a 16-os karikás filmre és ki nem.
Meg volt a "Mozis Pista", a Vasas bácsi, aki kézzel tekerte a filmet vasról a vasra. Mindig bagó szagú volt, barna köpenyes és kolbászt evett...igen, fanyelű bicskával, saját kolbászt karikára vágva, a bicskáról ajakkal lecsípve, és igen, harapta a karéjra vágott kenyeret a kevés fogú ínyével. A Fapadosban is volt majdnem balhé, ha nem ért át időre a MOKÉP Nisa a második tekerccsel Nógrádból, a szomszéd faluból. Nógrádban kedd-csütörtök-vasárnap 4-től és 6-tól volt mozi, Jenőn meg ugyanazokon a napokon 5-től és 7-től. És persze mi Jenőiek ezért is lenéztük a Nógrádiakat:-)
A fapados 3. sorába kaptam az első szájra puszit a Pásztor Katitól, és mögöttünk a Rozgonyi ült a Dani Pistával, (Stan és Pan, a dagadt pattanásos parsztképű Rozgonyi és az elválaszthatatlan csont sovány cigánygyerek Dani Pista) és röhögtek, mert tudták, hogy én hetek óta csókolózni akarok. Ja, a film a Zsoldoskatona volt, Bud Spencer, én meg másodikos.
A Csillagok Háborúját a harmadik sorban ülve néztem, jobb szélről a második székben, és az egész moziban hárman voltunk, mert egyrészt még nem ért le Pestről a film híre, másrészt nyár volt, az egész falu málnát szedett, és egyébként is, ki a faszom az a Harrison Ford?!
Ha jól emlékszem, 82-őt írtunk...4 év után megérkezett Amerikából a vasfüggönyön át a lézerkard őrület és Diósjenő a málna miatt a falu egy emberként maradt le róla. Igen, csak hárman láttuk, én, a Radics Laci, meg a csaja. Ha Lucas tudná, herén kardozná magát azonnal.
És ott volt életem első túladagolása is, na jó, nikotinmérgezése: a Szuperexpressz...akkor, hatodikban már vagányok voltunk, akkor már az volt, hogyha nem volt előre hírünk a filmről, nem kockáztattunk. Lementünk a Kultúrház mögé 5-kor, beküldtük a csitriket megnézni a filmet, és ha azt mondták megéri, beültünk a 7-esre. A Szuperexpresszben nem bíztunk. A plakátja teli volt érthetetlen japán nevekkel . Ültünk hátul, vártuk a híreket és közben mindig megjött valaki, akivel rá kellett gyújtani. 8 cigit szívtam másfél óra alatt...14 évesen...Sose jegyzem meg, hogy melyik színész kivel, melyik filmben, és ő meg melyik filmben, kivel...de a főszereplőt itt tudom, egy életre megmarad, ha igaz, Chen Takakura...később ő volt a rendőr M. Douglas mellett a Fekete Esőben. Mai napig izzadok, ha eszembe jut, ültem az utolsó előtti sorban és csatakosan szédülő fejjel esküdöztem, hogy másnaptól nem szívok soha:-)
A Fapadosban láttam a Nyolcadik utast, de a mai napig szar, zavaros, érthetetlen film nekem, mert 18-as volt és persze nem kaptunk Marika nénitől jegyet. Ezért a színpadra belógva hátulról néztük az Ulicsnivel, meg a Jancsóval, és képileg nem gáz ez, mert minden ugyanaz, csak fordítva, de a felirat...
Na ez az én Fapadosom, ahol a szar filmeken is mindig ott voltunk, hiszen hova a fenébe mentünk volna a 80-as években egy 3000 fős börzsönyi majdnem zsák faluban...
Mondtam, hogy hosszú lesz:-)
Mert van a másik Cinema Paradisom, az "intézetes"...na máshol kezdem!
A szocializmusban - ha jól tudom - a filmes cenzúra úgy működött, hogy a terjesztésben volt 4 kategória: volt a teljesen szabad, ilyen filmeket bárhol, bármikor műsorra tűzhetett bármilyen mozi. A második kategória, a tűrt filmek, amiket nem tiltottak be, hogy el lehessen mondani, hogy ment, de eldugva, vidéki mozikban és csak keveset játszották ezeket. Volt a következő, a csak megbízhatóaknak vetíthető filmek, amiket csak zárt körben, pártaktivistáknak, KISZ klubokban, vagy elrettentő példaként bizonyos iskolákban vetítettek. Meg egyes filmeket így "teszteltek", és ha nem volt "baj", akkor kerültek országos forgalmazásba. És persze voltak a betiltott filmek, amiket csak azok láthattak, akik be is tiltották őket:-)
Az én Apám egy tisztességben megőszült gyógypedagógus ember, aki egy olyan intézetet vezetett, ahol felnőtt értelmi fogyatékosok élnek.
Itt hétfőnként, mikor a tv-ben nem volt adás, (egészen 89-ig...gondoltátok volna?) sorra lehetett nézni azokat a filmeket is, amiket egyébként az országban csak a megbízható elvtársak nézhettek meg, vagy amik csak később jutottak el máshova. Ma már nekem is groteszk a rendszer akkori logikája, de mondom nektek, hogy az intézet gondnoka berendelte időnként a necces filmeket és azok bizony meg is jöttek...az elvtársak nem a "bolondoktól" féltek:-)
Így Béla bá, a gondnok, 30-40 értelmi fogyatékos és az intézet Igazgatójának kamasz fia sorra nézte azokat a filmeket, amiért a budapesti értelmiség az életét adta volna...ha jól emlékszem az Amerikai Anzix, az Eszkimó asszony fázik, a Rocktérítő, a Jézus Krisztus nekem itt volt meg, de előbb láttam az István a Királyt is, mint az ország nagy része. És itt volt a csomó Hitchkok, meg Woody Allen, és a Swarzenegger doksi film, és Bergmanok. Na ez volt az igazi paradicsom, csak akkor még nem tudtam ilyen pontosan...és lehet, hogy ma ezért vagyok boksz őrült, ezért az Isten nekem Kokó ma, mert ott, akkor, láttam a Dühöngő Bikát, és olyan 12 évesen megvolt, letaglózott a Rocky 1...és másnap álltam a folysón, és senkinek nem tudtam megmagyarázni, hogy ki az a Stallone, aki miatt én bokszoló leszek...mert csak én láttam, meg a kevés szavú, gyomorbajos, megkeseredett vidéki értelmiségi Béla Bá, meg 30-40 értelmi fogyatékos, beszámíthatatlan "hülyegyerek"...
Sóval az van, hogy a Cinema Paradiso, ha szakmailag nézzük, akkor sok okból egy szar, ritmustalan, szenvelgő, közhelyes, avitt cellulózdarab, de én nagyon szerettem, mert nekem van Cinema Paradisom...és gyanítom, hogy majdnem mindenkinek van egy, vagy kettő, vagy egy grund, vagy a telep, vagy egy sportelep, na jó, úri gyerekeknek cukrázda, Opera és a közvetlen balcsi parti telek:-)
Jó film ez na, csak kinyögtem:-)

Ja,...a Fapados ma egy CBA, hétfőn van adás, Béla bá meg rég meghalt.

@taramtaram: Hát nekem ezt a visszaemlékezést ezerszer jobb volt olvasni, mint a C. P.-t nézni... köszönöm!

Igazán klassz kis film volt. Vagy még sem volt az annyira? Igazából talán nem is volt olyan nagyszerű. Mert tetszett, de nem igazán szerettem. Bár az is lehet, hogy nem szerettem és épp ez tetszett benne annyira. Vajon még is mi zavar annyira a Cinema Paradiso-ban?
A film szubjektív, épp úgy, ahogy az élmény, egy gyerekkori emlék és az azzal minket összekötő kusza szimbólumok kibogozhatatlan szála. A film legyen film. Az élmény maradjon meg élménynek. Legyen olyan az íze amilyennek kitalálták. Legyen véres és megbotránkoztató. Legyen filozofikus vagy a sziklakert legmagasabb pontján virágzó vadcseresznyefa szirmait hullató, harmóniáról suttogó és isteni bölcsességet sugalló képe. Legyen kacér és kecses női test vagy a valóság töredék igazságába belekapaszkodó és azt elferdítő dokumentáció. Legyen vidám vagy épp sekélyesen olcsó szórakozás. A film legyen szubjektív mégis filmszerű.
Persze én is kitalálhatom, hogy milyen legyen és milyennek lássam még akkor is, ha valaki másnak egészen másról szól. Gondolkodásra bírhat vagy épp zsigeri szinten kelthet bennem konfliktust. A saját Cinema Paradiso-m megtalálása saját magamban épp ezt teszi. A film szubjektív a Cinema Paradiso viszont túllép a szubjektivitás keretein. Szenvtelenül személyeskedik, az érzéseinket manipulálja, hogy rég elfelejtett énünk felé fordulva nyugtázzuk az elmúlást, a változást és azt, hogy nem tehetünk ellene semmit. Nincs ennél szebb érzés, ami egyben ilyen szomorú is lenne. Ez tetszett nekem benne ennyire és ezért nem szerettem. Nem szerettem és ez nagyon tetszett nekem.