Számomra az egyik legszebb film ever.
A lassúsága és szimbolikája miatt egész egyszerűen átélem, és ha átélem, akkor ott vagyok, és érzem az érzések fontosságát, és nagyságát. Kedves apróságok úgy teszik élővé, hogy elszorul a szívem, a képi világa pedig úgy ragad meg, hogy bármikor döbbent nyugalommal tölt el, ha felidézem.

És időről időre felidézem.

Öncélú. Nem mutat túl önmagán. Giccses.

Ezek az első gondolataim a Bábokról.

Látunk három történet, illetve három történet epilógusát. Arról, hogy kik a történet szereplői nem sokat tudunk meg. Életük egyetlen meghatározó mozzanata a párjukhoz való, mindenekfölötti ragaszkodás. Addigi életükről, személyiségükről, motivációikról, környezetükről töredékinformációink vannak, ahhoz mindenképp hiányosak, hogy belőlük egy önálló karakter álljon össze a néző fejében. Ezekből a figurákból annyira hiányzik az élet, hogy tényleg báboknak tekintjük őket, akik valami felsőbb akaratnak engedelmeskedve, beprogramozott gépekként élik életüket. De az előadásnak akkor van sikere, ha a bábjátékos keze láthatatlanná válik, és a nézők belefeledkeznek a megelevenedett mesébe.
A Bábok szereplői mintha direkt ez ellen a befogadói attitűd ellen harcolnának, szenvtelen, maszkszerű arckifejezéseikkel, személyiségük teljes feladásával ellehetetlenítik az azonosulást.
A film életüknek csak ezt a zombie-időszakát mutatja be, ami előzmények híján nem tud a helyére kerülni, nincs íve, lóg a levegőben, miközben óriási dráma zajlik a vásznon.

Így nekem ez a film nem adott többet annál, mint amit egy pár soros ajánló ígér: három tragikus sorsú szerelmespár utolsó felvonása színes jelmezekben, pazar díszletek között.

Be kell valljam, nehezen viselem a „lassú filmeket”. Talán, mert újságíróként sokszor csak a lényeg érdekel, a többit kivágom, és hat rám a rohanó világ, meg a közhely. Talán azért mert nem értem, hogy a vontatott filmek rendezője, miért nem a könyvet választotta, érzései, mondanivalója közlésének eszközéül. Ugyanakkor a (szerintem) jobb „lassú filmek” jeleneteit sokszor évtizedek múlva is újra át tudom érezni, finom megoldásait talán sohasem felejtem el, és egy hosszú egysíkú jelenet alatt akarva akaratlanul gondolkodom, (vagy elalszom).

Vajon létezhet halálig tartó szerelem, vagy ilyen érzéseket hosszú távon csak akkor tudunk produkálni, ha bele is őrülünk? Ha egy ember európai, erre a kérdésre talán könnyen tud válaszolni, de Japánban egészen mást jelent a hűség, mint az európai kultúrában. A halálig tartó hűség mélyen gyökerezik a japán hagyományokban. A XIX. századig japán harcosok egyik bevett elköszönési formája a seppuku, (rituális öngyilkosság) volt, amikor meg akarták őrizni becsületüket egy kudarcos csata végén, és így fejezték ki legmagasabb rendű hűségüket a császár iránt.
A szerelemünkhöz hűségesnek lenni mást jelent a Távol-Keleten, mint nálunk, és a Bábok számomra ezekről a szimbólumokról mesél. Nézek egy olyan világot, amelyet nem érthetek meg igazán. Rég volt már és el is felejtettem, hogy tetszett-e vagy sem. Két dolog azonban biztos:
1. Belém égtek a halálig tartó szeretet őszinte képei.
2. Én azért megvágtam volna pár jelenetet.